Nem szeretnék ódákat zengni mennyire jó volt, ez a film…na, jó, egy kicsit... ;)

Mikor eldöntöttem, hogy beülök rá, már kissé elfogultan álltam hozzá, hiszen a Golden Globe díjas, és Oscar díjra jelölt Eddie Redmayne alakítja a főszerepet, aki az elmúlt hetekben a kis szívem csücske lett. A Szeretettel Hollywoodból című műsorban láttam vele interjút, ahol egyből átjött mennyire rendes, normális, nincs elszállva magától. Nagyon önzetlen, készséges, és hihetetlenül alázatos. Valljuk be, nem egy tipikus szépfiú, mégis olyan báj van az arcán, úgy sugárzik a szeme, hogy azonnal rabul ejtett. (Nem beszélve a vörös hajáról, szeplős arcáról, és zöld szeméről, de ez már csak hab a tortán :D) Felkeltette az érdeklődésemet, így azonnal kutatni kezdtem mikben is játszott ezelőtt, és nagy meglepetésemre benne volt a 2012-es Nyomorultakban, ahol Mariusként olyat énekel, és szintén olyat alakít, hogy „ ember legyen a talpán, aki megelőzi Eddie-t” !
Szóval igen, a nevével fémjelzett Mindenség Elméletéhez egyértelműen úgy álltam hozzá, hogy ez a film rossz nem lehet, sőt! Olyan témát dolgoz fel, ami alapjaiban változtatta meg az életfelfogásom, s ezt olyan módon mutatja be, amire még nem volt példa számomra. Már az előzetes, olyan érzelmi tölteted ad, ami mindenképp becsábítja a nézőt a mozi terembe, engem meg egyenesen becuppantott. Pár napja azt álmodtam, hogy a filmet nézem a moziban... Ez azért elég nagy jel, hogy most már el kéne menni, úgyhogy tegnap meg is tettem.
Nem tudom az egész történetet elmesélni, de szeretnék néhány jelenetet kiemelni.


 A májusbál nagyon egyszerű, mégis nagyon szép jelenetsorozat. Egyetemi bál pezsgővel, tánccal, tűzijátékkal, és ott ez a két gyerek, akik épp most szeretnek egymásba. Nagyon letisztult, nagyon szép. Stephen először nem is akar hallani a táncolásról, aztán ő maga kéri fel Jane-t, végül elcsattan az első csók is. Egy pillanatra el hisszük, nem lesz semmi baj és boldogan élnek, míg meg nem halnak, mint a mesében… mint a mesében…
 Sokan azt hisszük Stephen betegsége egyik percről a másikba ment végbe, de a film közben jöttem rá, hogy ez nem így van, ugyanis már a film elejétől kezdve van egy furcsa tartása, mozgása. A járása merev, szakadozott, a kéztartása görcsös, folyton remeg, szóval azt hiszem voltak előzményei. Aztán egy nap csúnyán elesik, és kórházba kerül. A kórházi jelenet legszívszaggatóbb része, mikor Eddie lila, bevérzett szemmel, és horzsolásokkal néz a kamerába úgy, mint egy elárvult kiskutya, mint akit jó alaposan megverek, mert hogyan is érezhette volna másképp magát? De az a nézés… emberek… ha láttatok már embert úgy nézni, hogy ott van benne az egész világ fájdalma, na ez az volt! A kórházban közlik vele a diagnózist, és hogy két éve van hátra. És mi az első kérdése? „ Az agy. Mi van az aggyal?” Ebből is látszik, hogy számára a legfontosabb az volt, hogy briliáns gondolatait megossza másokkal, és elsősorban, hogy befejezze a doktori disszertációját.
A krikett jelenet elképesztően felkavaró. Pár percig nézhetjük a beteg Stephen-t ahogy próbálja begurítani a labdát a kis krikett kapun, de az még akkor sem megy, amikor szinte már a kaputól pár centire kell betalálnia. Itt Stephen úgy néz Jane-re, mint aki meg akarja mutatni: „Látod mennyire béna lettem, erre sem vagyok képes, és innentől csak rosszabb lesz, miért vagy még velem?” Ezer és ezer fájdalmas kérdést lehet leolvasni az arcáról, és ez zseniális, szívfacsaró. Mindeközben Jane hajthatatlan, szinte már akkor elköteleződött mellette, szereti Stephen-t és mindent megtesz érte.
A leépülés következő fázisa, mikor Stephen már csak két bottal tud járni, s így megy be a doktorija védésére. Már nagyon lassan jár, a lépcsőről is csak csúszva, mászva tud lejönni otthonában, és a beszéd is nehézkesebbé válik. Arca lassan elveszti a mimikáját, de ő rendületlenül örül, mosolyog, nem vesz tudomást a betegségéről, és rendszeresen poénkodik, hisz ezt másképp, hogy lehetne túlélni?
Az első mécses akkor tört el, mikor az ünnepi vacsora közben Stephen látja, hogy barátai milyen gondtalanul tudnak megvacsorázni, neki viszont minden falatért meg kell küzdeni, hogy a szájába tudja tenni a kanalat. Egy idő után megunja, és felindul az emeletre. Bicegve, szinte rángatja a testét. A lépcsőn fokról fokra kell felkapaszkodnia a korlátba. A lépcső tetején kisfia Robert nézi végig, ahogy a szinte magatehetetlen apja próbálja felcibálni magát az emeletre. Annyira sokkoló, annyira megrázó ezt a küzdelmet végignézni. Szinte szeretnénk odamenni és segíteni akarunk, de nem tudjuk megtenni. Annyira kiszolgáltatott, annyira tehetetlen, és ő mégis küzd, és teszi, amit mg meg tud tenni. Úgy is, hogy lassan elveszíti a mozgás képességét, nem tud nyelni, lélegezni, arról pedig nem is álmodik, hogy végtagjait újra mozgásba hozhatja. És ekkor vágott pofon a film. Ott ültem a mozi teremben, ép, egészséges testtel. Szinte minden porcikámat meg tudom mozgatni, mégis a számítógép előtt ülök, mégsem mozgok eleget. Stephen-nek a teste gyengült le, nekünk pedig az akaratunk. Hány olyan ember van a világon, aki egész nap ül, pedig mindene mozog úgy, ahogy azt ő akarná? Stephen teste viszont már nem, pedig biztos vagyok benne, hogy rengeteget ábrándozott arról, milyen futni, milyen úszni, vagy csak egyszerűen sétálni a gyerekeivel, vagy a feleségével. Tehetetlenségre lett ítélve, kiszolgáltatottságra, de mi nem. Akkor miért teszünk úgy, mintha azok lennénk? Ép, egészséges szervezettel, miért ülünk bent folyton, és nem mozgatjuk a testünket? Mert, ahogy Stephen testét nem mozgatták az izmai, úgy bennünket nem mozgat meg az akaratunk. Rádöbbentem, nem vagyok képes így tovább élni. Változtatnom kell a hozzáállásomon, a nézetemen, és ehhez a film rendesen hozzásegített. Minden lépésemet meg kell becsülnöm, hogy képes vagyok rá. Hogy el tudok sétálni A-ból B-be, normálisan. Hogy mindent meg tudok tenni önmagam, meg tudok fogni mindent, el tudom mondani a gondolataimat. Megölelhetem azt, akit szeretek. Mekkora adomány ez? Nem szorulok senki segítségére az alapvető szükségleteimben, el tudok intézni bármit, mert az utolsó ujjpercemet is meg tudom mozdítani. Ezt meg kell becsülnünk, mert mi nem vagyunk tehetetlenségre ítélve. Képesek vagyunk mindenre, amit szeretnénk, bármit elérhetünk, ha akarjuk.

Ne felejtsük el, ez nem mese, Jane és Stephen szerelme nem épp a legstabilabb főleg, mikor már tolószékbe kerül, és Jane-nek kell gondoskodnia a gyerekekről és a férjéről is. Lássuk be, ez hatalmas teher. Ekkor ismerkedik meg Jonathan-el, a templomi kórus karmesterével.
Ha már templom. Nagyon érdekes, hogy Jane vallásos, hívő, Stephen pedig nem, sőt fizikusként tagadja a létezését, mégsem volt ez alapvető konfliktus közöttük, habár Jane néha próbálta a „jó útra téríteni”.
Szóval a fim egyik nagy meglepetése számomra Charlie Cox, aki az egyik kedvenc filmemben játszott a Csillagporban. Nagyon őszinte alakítást ad, és teljesen meglehet érteni a karaktert, hogy mit miért csinál. Próbál a Hawking családnak segíteni, közben pedig szeretne Jane mellett maradni, aki korán sem ellenszenves számára.

A film szintén borzasztó felkavaró része mikor sor kerül Stephen gégemetszésére, miután rosszul lesz az operában, és csak úgy maradhat életben, ha ezt a műtétet elvégzik, viszont így többé nem tud beszélni. Jane előtt ott állt a lehetőség, hogy megszabaduljon tőle, hogy leadja élete terét, hogy aztán együtt tudjon lenni Jonathan-nel, hogy Stephen-t megszabadítsa a szenvedéseitől, de ő mégis úgy dönt, nem enged, és elvégezteti a műtétet, mert „Stephen-nek élnie kell.” Hatalmas ereje van ennek a karakternek, miközben nagyon jól tudjuk, milyen súlyokat cipel, és sokszor elgondolkodunk, vajon melyik résznél adtuk volna fel. Nos, ő egyiknél sem. Ahogyan Stephen sem adta fel soha, és még a beszéd és írás problémáját is megoldották. Ekkor jött létre az a robotikus hang, amiről Hawking professzor a mai napig annyira híres.
Nos, mint említettem ez a történet nem tündérmese, így a vége sem happy end. Jane és Stephen végül elválnak, külön utakra sodródnak. Jane Jonathan-nel, míg Stephen az ápolónőjével alakít új kapcsolatot.
A film utolsó nagy jelenete mikor Stephen egy egyetemen tart előadást és megkérdezik tőle, mi az életfilozófia mely előre lendíti, hiszen ő nem hisz istenben. Ekkor láthatjuk, ahogy eljátszik a gondolattal, milyen lenne felállni a székéből, és felvenni a tollat, melyet az egyik diák leejtett előtte. Persze ez lehetetlen csak ábránd, Végül azt feleli: „Az univerzumnak nincsenek határai, ahogyan az emberi igyekezetnek sem lehetnek. Amíg van élet, van remény!” Ez számomra olyan örök, igaz érvényű mondat, mely alapjaiban fordított meg bennem mindent.

Végül Stephen-t lovagrendi kitüntetéssel jutalmazza meg a királynő melyre Jane kíséri el gyermekeivel. A film utolsó mondata, ahogy Stephen azt mondja Jane-nek a gyerekeire tekintve:
„Nézd, mit alkottunk.”
Semmi sem volt értelmetlenül, és ez Jane szemében is ott tükröződik. Nem bánt meg semmit, egy percet, sem amit vele töltött el az életéből, mert szívből szerette, elkötelezetten, híven, erősen.

A mű fizikai vonatkozásaihoz nem sokat tudok hozzáfűzni, mert nem értek hozzá, de amit elmagyaráztak az érthető és felfogható volt, ami azért fontos egy ilyen film kapcsán.

A zene kiváló, nagyon hangulatos melódiák összessége, pont akkor „csap” meg mikor a leginkább kell, a legmélyebb érzelmes részeknél. Külön kiemelném Jonathan zongorajátékát, ami gyönyörű.

A képi világ lehengerlő, minden a helyén van, pont ott van, ahol lennie kell. A színészek mindig pont olyan közelről olyan szögből vannak mutatva, hogy az a legjobban hasson.

A moziban szinkronosan volt szerencsém megtekinteni az előadást, nem is baj, nagyon kíváncsi voltam rá, melyik szereplő melyik szinkronszínész hangját kapja, és nem csalódtam. Mind Stephen, mind Jane hangja passzolt hozzájuk, és amit Stephen magyar hangja Szatory Dávid csinált, az nem kis teljesítmény úgy gondolom, főleg mikor már úgy kell szinkronizálnia, hogy alig tud érthető szavakat kimondani a professzor. Tahi Tóth László( Harry Potter-ben Piton) mondjuk kissé furcsa volt Lupin-nak de neki igazi komoly tanár hangja van, szóval egy szavam nem lehet :D Szóval meg vagyok elégedve vele. Ennek ellenére nagyon érdekel az angol, mert Eddie hangját ismerve, ő sem spórolja ki ezt az élményt.

Mint az elején említettem Eddie Redmayne tarol. Nem csodálkozom azon a Golden Globe-on, és az Orscar-on sem fogok, ha ő kapja. Nagyon szeretem Benedict Cumberbatch-et, a másik nagy esélyest, és biztos vagyok benne, hogy a Kódjátszmában is fenomenálisan játszik, de amit Eddie lerakott az asztalra, az leírhatatlan. Mikor még jár, mikor még nem beteg, tudjuk, hogy ő az, a színész, de amikor a kerekes székbe kerül, elfelejtettem, hogy ő játssza… Annyira beleélte magát, annyira jól adta át minden kis arcrezdülését a professzornak, hogy csak akkor jutott eszembe, hogy Eddie az, mikor visszatekerték az időt a film legvégén… Hihetetlen játék, „ Eddie Redmayne alakítása egy csoda!” Mondjuk az sem elhanyagolható tény, hogy szinte egy az egyben úgy néz ki Eddie, mint Stephen…:D:D Igazi hasonmások.

Felicity Jones is megérdemel nem kevesebb jó szót, mint Eddie. Jane karakterét remekül adja vissza. Erős, határozott,” ami mellett leteszi a voksát, amellett rendíthetetlenül kitart”. Persze láthatjuk, ahogy elbizonytalanodik, de végül akkor is talpra áll, és folytatja Stephen mellett, míg végül ő maga nem hagyja el. A színésznő bámulatos játékával ad át minden érzelmet, minden szavának, mozdulatának hatalmas tartása van. Életszeretete átragad a körülötte lévőkre. Akarata elsöpör minden akadályt.

A mellékszereplők sem utolsók. Viszont láthatjuk a Harry Potter-ből jól megismert Lupin professzort, alias, David Thewlis-t, aki Hawking egyetemi tanárát játssza, később pedig kollégáját, és kedves barátját, aki segíti őt a szakmai úton. De megemlíthető még Stephen legjobb egyetemi barátja Brian vagyis Harry lioyd, aki egyáltalán nem hagyja el Stephent, nem nézi le, ugyanolyan emberként kezeli, mint a többi barátját, sőt lelkesen rajong a munkásságáért, s együtt örül sikereinek.

A film abban hibázik, hogy csak az elején írja le a pontos időt és helyszínt, utána csak azt látjuk, ahogy potyognak a babák, a színészek ráncosodnak, de nem vagyunk tisztában vele, hogy mennyi év telik el is pontosan, ami kissé zavaró.

A rendezés az előbb említett időérzéketlenség miatt kissé furcsa, de mindent egybevéve nagyon szép munka, egyenletes, nem kesze-kusza, jól érthető minden. Köszönjük James Marsh csak így tovább!

Ettől eltekintve számomra mestermunka az egész. Teljes, egész kerek, pont így jó ahogy van.
Kissé lelombozó volt, azt látni, hogy a mellettem ülő emberek unnak egyes jeleneteket, mert a mai moziba járó népséget az akciós, lövöldözős filmek érdeklik. Én minden képkockáját szerettem, erővel, és reménnyel töltött el. Buzdít, motivál, egyszerűen több lettem tőle.

Tegnap volt lehetőség írni facebookon kérdést Eddie-nek. Nem tudom mennyire volt igaz az, hogy ő válaszolt, vagy mi alapján választotta ki a kérdéseket, nem tudom. Én is kérdeztem tőle, de pont kicsúsztam, és nem is biztos, hogy eljutott volna az én kérdésemig. Nem is baj. Mert nem tudom írásban átadni azt a hálát, amit érzek. Nem tudom eléggé megköszönni az élményt. Hiszem, remélem, hogy egy nap személyesen is elmondhatom neki, mennyire köszönöm!

Értékelés:
Mindenképp ajánlom ezt a filmet azoknak, akik szeretnek kicsit lelassítani, elgondolkodni, meditálni dolgokon, mert ezt itt megtehetik. Illetve azoknak, akik szeretik az életrajzi drámát, vagy az élet által ihletett történeteket. Nem fognak csalódni!

Színészi játék: 10/10
Képi világ: 10/10
Zene: 10/10
Operatőri munka: 10/9
Szinkron: 10/10
Vágás: 10/8
Szereplők: 10/10
Színészek: 10/10
Történet:10/10
Rendezés:10/9

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.